Öreg banda nem vén banda - Bouncing Souls: 20th Anniversary Series vol. 1

New Jersey egyik, ha nem "a" leigsmertebb (punk)rockzenekara, a Bouncing Souls idén ünnepli megalakulásának 20. évfordulóját. 20 év igen szép életkor a zenekarok életében, főleg, hogy minőségi a zene. Ilyen szép évforduló alkalmából ajándék jár, s a banda ad is: 2009-ben a honlapjukon keresztül minden hónap elsején kijön egy új szám, negyedévente pedig kiadnak 1-1 7"-es bakelit kislemezt az aktuális három nótával, meg egy csak a vinylen megjelenő bónusszal. Tehát vol. 4-ig fog menni a sorozat, ez pedig itt az első 3+1 dal. A januári Gasoline rögtön a legjobb a roppant erős négyes közül. A szöveg kicsit cinikusabb a 'Soulstól megszokottnál, a zene pedig tök dinamikus, az egyszálgitáros kezdésől az együttóbégatós refrénig király az egész. a februári We All Sing Along már inkább visszautal a 2006-os Gold Recordra, a szokásos "minden szar, de nem szabad feladni"-típusú szöveggel. A harmadik Airport Security a legpoposabb, kapott is egy bájosan bugyuta klipet, kis középtempós dalocska. A bónusz A Life Less Ordinary kicsit kakukktojás az akusztikus hangszerelésével, nem is annyira bulizós nóta, inkább fejhallgatós-otthonülős, de a maga nemében hibátlan. Mindenki szerezze be a lemezt!

Airport Security videóklip:

Nincs harmadik út - Propagandhi: Supporting Caste (2009)

4 év kihagyás után kb. két hete jelent meg a Propagandhi ötödik sorlemeze, a Supporting Caste. Az ötletes című (a supporting cast = mellékszereplő-gárda, illetve caste= társadalmi osztály kifejezések összevonásából) lemez 12+1 dalt tartalmaz, kb. 50 percben. Ennyit a száraz adatokról. Na de ki fia-borja is az a Propagandhi? A Propagandhi egy kanadai banda. Általában a punk színtérhez szokták őket sorolni, de a zenéjük jóval kiforrottabb, mint egy kvinttologatós kalipunkbandáé, és rengeteg metalos hatás is van benne (pl. Voivod). A punk-vonalat inkább az erősen balos eszmék, és a vegan életmód képviselete erősítik. Na, de lássuk akkor a lemezt!

Ami elsőként feltűnik, az az, hogy mintha el sem telt volna 4 év a Potemkin City Limits-lemez óta (pont ugyanúgy, ahogy a PCL és az azt megelőző lemez közt is kb. ennyi volt). Ez alatt nem azt értem, hogy nem fejlődnek (sőt), hanem hogy átjön, hogy egy nagyon kiforrott, koncepciózus bandával van dolgunk. Talán ezúttal az előző lemez metal/punk aránya most a punk irányába tolódott. A két énekes közül a gitáros Chris énekel többet, viszont a nyitódal a basszerod Toddé, és hát a Night Letters a lemez egyik legjobb nótája! A harmadik Tertium Non Datur és a lemez legfogósabb dala, a Dear Coach's Corner is kurva jók (érdekes, nálam pont a címadó nem ütött akkorát), mind zeneileg, mind szövegileg. Ez utóbbi például olyan szólóval és utána olyan döngöléssel nyit, hogy öröm hallgatni! A This Is Your Life egy egyperces dühroham, ilyen volt már a korábbi lemezeken is (Fuck The Border, Superbowl Patriot). A lemez első fele tehát nagyon erős, viszont a második fele annak ellenére, hogy szintén jó, az első "félidőhöz" nem igazán ér fel. Jó, talán a The Banger's Embrace zúzdája igen. Illetve a szövegek végig kiemelkedően magas színvonalúak, odamondogatósak, de kellő humorérzék szorult a srácokba ahhoz, hogy ne váljon prédikálóssá. Erre a legjobb példa talán a hatos Human(e) Meat (The Flensing Of Sandor Katz), ami arról szól, hogy hősünk hogyan mond le a vegetarianizmusról, és hogy első "húsevő lakomájául" nem mást kíván elfogyasztani, mint a húsevést "hirdető" Sandor Katz-ot... :)

A félig-meddig instrumentális Last Will And Testament után a több perc csöndet meg nyugodtan tekerjük át, és kacagjunk egy jót a bónusz feldolgozáson:)

A Propagandhi tehát ritkán ad ki lemezt, de azok mindig nagyot szólnak. Év végi top 10-ben a helye!

Unalomkultusz - Static-X: Cult Of Static (2009)

Itt az új Static-X lemez. Akinek ez kell, vegye, vigye.

Nem csinálok belőle titkot, nekem ez hatalmas csalódás. Pedig a banda első két lemezét kifejezetten kedvelem ma is, a viccesen kőbuta döngölést Ministry-s indusztriál témákkal és néha elszállós elektronikával keverő Machine pl. nagy ifjúkori kedvencem volt. A dallamosodó Shadow Zone-t már nem tudtam igazán megkedvelni, de pár jó szám ott is volt. A tavalyi koncertlemeznél viszont már egyértelmű volt, hogy a banda hanyatlik, konkrétan az új dalok teljesen egybefolytak. Na, ez tetőzik az új lemezen. Maga az alapelképzelés (viccesen primkó döngölés) ugye nem rossz, az első pár lemez (meg a nagy előd Ministry munkásságának nagy része) konkrétan erre épül, de ez?... A négyes trackben (Hypure) tetőzik mindez, konkrétan percekig egyetlen hangot, egyetlen tempóban reszelnek. De mindegyik szám kb. egyetlen téma ismételgetéséből áll, illetve jó esetben a refrénnél egy másik is van. Ráadásul önmagukat reciklálják, ami pedig mondjuk az első lemezen tök frissen hatott, mára lejárt szavatosságú. Iszonyat monoton, unalmas lemez. A klasszikus metalt idéző gitárszólók pedig kimondottan idegenül hatnak.

Hát bocs, srácok, nálam ez nagyon nem talált. Talán majd a következő. De azon vegyétek észre, hogy már nem 2002 van.

Baltát az arcba! - Cannibal Corpse: Evisceration Plague (2009)

Mit is tudnék írni a leendő 2009-es toplistám egyik esélyeséről, és az azt megálmodó zenekarról? A Cannibal Corpse -leegyszerűsítve- a death metal AC/DC-je. Mint a jó bor, idővel csak jobbak lesznek. Kisebb-nagyobb finomításokkal, kísérletezgetéssel (és egy Scott/Johnson-szintű énekesváltással, amikor George Fisher bejött a képbe '96-ban), de ugyanazt a zenét játsszák immár sokadik lemezükön. Hogy milyen zene is ez? Kő death metal, az oké, de mit is takar ez pontosan? Brutális, technikás, döbbenet tempóváltásokkal megbolondított zúzda, a szokásos képregényszerűen tufa, véres-belezős szövegekkel. Erre az éneke... bocsánat, hörgőgép George Fisher helyenként már-már hihetetlenül gyors, de (a műfaj keretein belül) nagyon is tisztán érthető szövegmorgása csak felteszi a koronát. Ráadásul igazi dalokat tudnak írni, hangulata van a lemeznek, nem csak témák egymásutánisága - Tessék csak meghallgatni a címadót, vagy a nyitó Priests Of Sodom-ot, avagy a záró Skewered From Ear To Eye-t! Aki meg azzal jön, hogy na jó, de az AC/DC-párhuzam arra is igaz, hogy ugyanazt a lemezt ítják meg évek óta - egyrészt kit érdekel? Másrészt ők ezzel láthatóan tisztában vannak, és előnyükre tudják fordítani. Munkásságuk ismerőjeként nem tudtam nem elmosolyodni az Evidence In The Furnace (bizonyítékok a kemencében) dalcímen - úgy tíz évvel ezelőt már szóba került a hulláktól való megszabadulás problematikája (Disposal Of The Body c. szám)... Szóval, hallgassátok bőszen, mert igen jóféle muzsika ez!

Rokk! - Wackor: Uncommon Ground (2008)

Ha valaki esetleg nem figyelte volna a Hunderground fontos eseményeit: Tavaly év végén megjelent a Wackor új lemeze. Már épp ideje volt, az előző album (METhAnoLid) kb. száz éve jelent meg. Mondjuk nekem ez fel sem tűnt, na nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert az új albumon a srácok pontosan ugyanott folytatják, ahol az előző albumon abbahagyták. Na jó, kis különbségek azért vannak. Néhány szögletesebb élt lecsiszoltak a zenében, kicsit fogósabbak az új számok, az angolkiejtés is javult (mondjuk nem volt rossz a múltkor se), illetve valahogy egységesebb a lemez, nincs olyan lazulósabb téma, mint a Judgement In My Illusions c. űbergigasláger volt az előzőn. Na jó, az Electric Fire is sláger volt, és olyan van most is: a Somebody's Nobody egy méregerős dal, ill. a nyitó Beyond-Bloodcat kettős is kellemesen arletépős. Viszont egy kicsit érezni a lemezen a Soulfly-betegséget, azaz néha nagyon működik a reszelés, viszont a lemez nagyrészén inkább öszefolynak a dolgok. Mindenesetre élőben erősen ajánlott megnézni őket, a lemezt a pár kiemelkedő nótán kívül inkább csak azért ajánlanám, hogy hangversenyen megfelelően tudjunk őrjöngeni az új szerzeményekre. Rokk!

Szép (rém)álmokat! - Metallica: All Nightmare Long (DVD-single)

Nagy örömömre személyes kedvencem, az All Nightmare Long lett a második kislemezdal az új Metallica lemezről. Ezt már - a The Day That Never Comes-sal ellentétben már az igazi Metallica-hagyományokhoz híven több különböző változatban is kiadták (CD-single, limitált CD-single és ez a DVD-single), gondolom, a gyűjtők "nagy örömére" (bár ez még mindig semmi a St. Anger-albumos kislemezek tizenhúsz különböző verzióihoz képest). Na, de lássuk is eme kiadványt! 3 "track" szerepel a DVD-n: Az első az All Nightmare Long stúdióverziója. Ez pontosan ugyanaz, ami az albumon is helyet kapott. Mondjuk örültem volna, ha nem csak egy audiosávot raknak fel, hanem a klipet is, de hát ez van. Másodikként -és igazából ez a cucc képezi a korong gerinceét- egy "Berlin Magnetic" nevű kisfilmet kapunk; ennek az első fele egy mini-dokumentumfilm a Death Magnetic berlini release party-járól, a második fele pedig egy három számos, kb. húsz percnyi koncertvideó (That Was just Your Life, End Of The Line, Kirk Hammett gitárszóló, The Thing That Should Not Be), amit - na, vajon hol vehettek fel? A harmadik dolog, amit választhatunk a menüben, egy kb. negyed órás ökörködés egy próbaterem-konténerben, amit a tavalyi Rock Am Ring-fellépés előtt vettek fel. Ez már csak az igazi rajongóknak szól, nem is játszanak dalokat, csak jammelnek néhány ismerős témával (Stone Cold Crazy, Creeping Death stb.).

Szóval, csak rajongóknak ajánlanám, nekik viszont érdemes beszerezni. És ha már hiányoltam a klipet, akkor íme, itt van a youtube-nak köszönhetően. :-)

Miben hiszel? - Fekete Teve: Jó reggelt! (EP)

A Fekete Teve ingyen-EP-jéről volt már szó lejjebb, gondoltam, akkor pár dolgot írok is róla. De hát rövid lemez, rövid kritika:) Szóval, a zene nagyon jó! Energikus ska-punk a SKA-P és a régi Less Than Jake vonalán, a fúvósok jó témákat hoznak, a zongora/billentyűs témák meg eleinte furán hatottak, de többször meghallgatva nagyon is illik a képbe ez is. A gob/gitár/basszus meg hozza a kötelezőt. A szöveg/ének viszont már nem tetszik ennyire. Az énekes srácnak jó hangja van, az énekdallamok sem rosszak (semmi extra, de legalább nem vállal be olyasmiket, amiket nem tud kiénekelni), viszont a szövegek, háát... Nem rosszak, de túl sok a duma, nem kéne mindent beleerőltetni egy-egy szövegbe, tömörebben kéne fogalmazni, mert ez így nem az igazi. De ezzel együtt is egy nagon jó kis anyag ez, talán egy albumon keresztül sok lenne, de 12 és fél percig gond nélkül hallgatható, főleg, hogy a három ska/punk tétel mellé beraktak egy lazább, reggae-sebb nótát egy klassz gitárszólóval (Túl a csúcson), szóval valamennyire azért változatos a cucc. Talán a címadó Jó reggelt! és a nyitó Miben hiszel a legjobb, de mondom, mindössze négy nótából nem tudnék kiemelni legjobbat. Mindenesetre az egyel korábbi nagylemezt megpróbálom majd beszerezni. :-)

Nálunk ez így szokás - Alvin és a Mókusok: A végén majd meghajlunk (2008)

Nálam az év egyik legjobban várt magyar lemeze az új Alvin volt, főleg az előző két album után, amelyek nagy kedvenceimmé váltak az elmúlt 2-3 évben. Kevés album van, amit meg tudok hallgatni elejétől a végéig úgy, hogy egy számot se léptessek át, mert gyengének érzem, na, azok olyanok voltak. Kérdés, hogy sikerült-e ismét megugraniuk az egyre magasabban lévő lécet:

A válasz: hát, nem. A honlapjukon szereplő reklámszöveggel ellentétben se keményebb, se dallamosabb nem lett. Persze most is született pár nagyon király dal, és 11-ből 4-5 az nem rossz arány, de két annyira egységesen erős lemez (ld. fentebb) azért ez elég erős visszaesés. Szerencsére a lemez indítása nagyon erős, a címadó A végén majd meghajlunk és a második Illúzió tarol, megvan bennük minden: metszően gúnyos szövegek, jól összerakott zene, időnként már-már a Bad Religionre hajazó háttérvokálok stb. A harmadik Pont olyan, mint én szintén nagyon jó lenne, ha a szöveg nem lenne ilyen... nem is tudom, erőltetetten önmarcangoló-önsajnáltató ("szenvedjen az egész világ pont úgy, ahogy én!"). Utána mélyrepülés. Az előző lemezen nagyon tetszett a szövegközpontúság, most viszont totál átestek ló túloldalára: A rengeteg szöveg, a túl sűrű énektémák megfojtják a lemezt, minden másodpercbe bele van erőltetve még az az egy szó, ráadásul sok szöveg(rész) nem is szól semmiről, csak egymás után vannak erőltetve a rímek, tisztára, mint egy Tankcsapda-albumon. Szerencsére aztán megint beleerősít a lemez, az Istenek szemével annak ellenére is nagyon erős szám lett, hogy a megmondási kényszer néhol beszivárgott a szövegbe ("magába szív ez a morál nélküli civilizált legális borzalom" - csak én érzem, hogy ez azért túlzás?). Az Elbaszott szerelem viszont tényleg nagyon jó szövegileg is, talán jót tett, hogy kicsit elrugaszkodtak a szoc/pol ihletésű szövegeken. Az év dolgozója megint egy olyan dal, ami nagyon jól indul: Nagyrészt jó szöveg, pofás gitárdallam stb., viszont muszáj volt ezt öt percig elnyújtani?? Aztán a CD vége megint tök érdektelen, A benned rejlő jóságban végre van Viki-vokál, viszont a szöveg már fájdalmas ("Hát persze hogy giccses. Szerinted ez vicces, a sors feléd száguld, a sofőr meg spicces."). A záró Hattyúk taván meg érdekes módon pont fordítva, a szöveg marha jó, olyan tipikus Alvin-módon metszően geci (" Kész a terv, ha bárki is szorongna. Jézus Krisztust exhumáljuk / és majd vele megdumáljuk / hogy segítsen, és újból hazavágjuk!"), viszont a zene totál jellegtelen, tizenkettő-egy-tucat, végülis nem rossz, de attól még nem jó.

Szóval, nem az a bajom, hogy elég nehezen emészthető az új lemez, hanem hogy kicsit olyan "kötelező körnek" érzem. Amit mondjuk az AC/DC (vagy hazai példát hozva, mittudomén, mondjuk az Ossian) megengedhet magának, hogy kihoz egy akármilyen lemezt, hogy legyen minek az ürügyén koncertezni, azt szerintem Alvinéknak nem kéne... Ez az album inkább a törzsrajongóknak fog tetszeni, nem hiszem, hogy sok arc lesz pont emiatt a lemez miatt Alvin-rajongó. Reméljük, ez után a kis "botlás" után a következő lemezre magukra találnak.

Japán másodszor - Arch Enemy: Tyrants Of The Rising Sun (2008)

Az Arch Enemy-t nagyon szeretik a japók (vagy ők szeretik nagyon Japánt), ez már a második koncertlemezük, amit ott vettek fel, az első még 1999-ben készült, a régi énekesükkel (Burning Japan). Mondjuk 2006-ban már kijött egy koncert-DVD-jük, de hát inkább kettő legyen, mint egy se. Ráadásul a Doomsday Machine album nekem nem tetszett, viszont a tavalyi Rise Of The Tyrant újra "visszacsábított" a zenekarhoz, szóval vártam a koncertcuccot (Ami ugye a kor követelményeihez híven sokféle verzióban jött ki, 2CD, DVD, deluxe 2CD+DVD, bakelit). A DVD-n a fő koncert mellett van egy kisfilm, klipek, szóval a szokásos extrák.

Akkor most kicsit bővebben magáról a koncertről: Hatalmas. A húsz track egy 16 dalos slágerparádét és négy átkötőt (gitárszóló, dobszóló, instrumentális számok stb) tartalmaz. Az új albumot sem erőltetik túl, kb. egyenlő arányban van minden összerekava a műsor Angelával készült lemezről, meg 3 régi dal a Johan Liivás korszakból. Mondjuk pár régi/kedvenc számot nagyon hiányolok (bár erre lehet azt mondani, hogy ott vannak a régi koncertfelvételek), ill. pár nóta számomra totál üresjárat, de hát aki volt már koncerten, az tudja, hogy megy ez, nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, mert egész nap játszhatnának... A hangzás viszont nagyon szép, sikerült megoldani, hogy minden hangszert hallani lehessen, ill. a gitárokat külön kiemelném, milyen szépen keverték, főleg, hogy a zenekar központjában az Amott tesók zseniális játéka áll. Komolyan, ha nem látnám a saját szememmel, nem hinném el, hogy ezt tényleg így eljátsszák. Szóval az "énekes" hölgy kissé a háttérbe szorul, bár a kötelezőt hozza, ill. a közönséget is tök jól tudja hergelni. A dalok meg... hát, hallgassatok bele a Burning Angelbe. Dallamos death metalban ennél nem lehet jobbat alkotni, és kész.

Új kedvencet nem avattam, viszont a régieket órákig tudom hallgatni. Ráadásul a vége felé eljátsszák a Snowbound c. instrumentális számot, amit azóta imádok, hogy először meghallottam kb. 5-6 éve:)

Szóval, ha valaki nem tudná, mit vegyen karácsonyra, akkor.

Világvége - Behemoth: Live Apostasy (2008)

A lengyel death/black horda Behemothra aztán sok mindent lehet mondani, de azt aztán nem, hogy csak ülnek a babérjaikon; az utóbbi 4-5 évben ha nem jelent meg minimum tíz albumuk, EP-jük, DVD-jük, válogatásuk, mittudomén. Most pedig itt az első teljes koncertlemezük is (eddig csak EP-ken jött ki 1-1 élő track), a 2007-es The Apostasy lemez turnéjáról.

A végeredmény: Brutális. A lemezen hallható -intróval és egy rövid dobszólóval együtt- 17 (a limitált verzión 19) dalból valami kegyetlen energia, intenzitás árad, ennek ellenére nem olvadnak össze a szélvész tempójú darálások, mert sok pályatársukkal ellentétben a Behemoth nagyon fogós dalokat ír. A dalok nagy része az utóbbi két albumról valók (Demigod 2004, The Apostasy 2007), ezek közül a "nagy slágerek" ütnek legjobban (Conquer All, Slaves Shall Serve, Slaying The Prophets Ov Isa), de persze bekerült pár régi közönségkedvenc is (As Above So Below, Decade Of Therion), ill. a limitált verzió egyik bónuszdala az I Got Erection című megasláger, ami, ha valaki nem tudná, egy Turbonegro szám eredetileg.

Persze, koncertfelvétel révén nem minden olyan "tökéletes", mint a stúdiófelvételeken, pl. a basszust sikerült teljesen eltüntetni, ill. Nergal hangja sem olyan erőteljes így élőben (mondjuk a gitárjátékára ugyanakkor nincs panasz:-) ). Viszont amit a dobos Inferno produkál, azt minden dobosnak hallania kéne. Komolyan nem tudom elképzelni, hogy bírja több, mint egy órán keresztül így végigkalapálni ezeket a bonyolult témákat.

Szóval, aki bírja az extrémebb zenéket, illetve a technikás hangszeres játékot, annak szívből ajánlom!

behemoth myspace oldal

Szt. Dobhártya - Edguy: Tinnitus Sanctus (2008)

Mindenki kedvenc német tréfarépa-heavy metal bandája, az Edguy két év szünet, meg egy újabb Avantasia-kitérő után visszatért és letett az asztalra egy... összecsapott albumot.

Egy kis törilecke: az Edguy ugye arról híresült el, hogy baromi fiatal srácokként a kezdeti szárnypróbálgatások után letettek az asztalra úgy 1998 és 2001 között három hibátlan heavy metal lemezt, ügyesen vegyítve a dologba az időnként kimondottan hülye humorukat. Utána 2004-ben jött "az" Edguy album, a Hellfire Club, ami nálam heavy metalban a mai napig hivatkozási alap. A 2006-os album nekem kicsit túl hard rock-os lett, de sokadjára szódával elment, bár ott már sok volt a töltelék. Ezek után jelen lemezzel kapcsolatban kicsit felemásak az érzéseim. Az tény, hogy zeneileg továbbmozdultak. Ez két főleg dologban jelentkezik: A Rocket Ride-nál sokkal metálosabb a hangnem, a régiekhez képest meg lassabbak a dalok. Ja, és egy kicsit kevésbé ütősek. Illetve, a 10 rendes dalból a klipes Ministry Of Saints, a Pride Of Creation vagy a 9-2-9 simán ott van a Mandrake ill. Hellfire Club lemezek színvonalán, viszont a Dragonfly inkább a Rocket Ride világát idézi, ami nekem annyira nem jön be, a Thorn Without A Rose meg mintha az utsó Avantasiáról maradt le. A Sex, Fire, Religion meg sajnos csak simán szar. Szerencsére a cucc a vége felé beerősít, a majd' nyolc perces Speedhoven végre olyan, mintha tényleg az Edguyt hallgatnám, a Dead Or Rock meg csak simán egy ütős koncerten ordibálós nóta. A bónusztrekk meg a szokásos Edguy-poénnóta, egyszer jót röhög rajta az ember, aztán inkább csak fájdalmas...

Szóval, nem rossz lemez ez, de simán lehetett volna jobb is. A limitált verzióhoz jár egy bónusz koncertlemez is, sajna nekem a dalválasztás totál nem jön be, de ha valaki pont erre vágyik (vagy nagy gyűjtő), annak hajrá!

Ministry Of Saints videó:

Esztétikus gyűlölet - Machine Head: The Blackening (Deluxe Edition) (2008)

Elöljáróban annyit, hogy most kivételesen egy kicsit "régebbi" (tavalyi) lemez újrakiadásáról lesz szó. Alapvetően nem vagyok híve annak, hogy a rajongókkal kb. egy évvel később két bónusznóta ürügyén újra megvetetik ugyanazt, most viszont teljesen helyénvalónak érzem a dolgot (az új kiadás 2CD-t + 1 DVD-t tartalmaz). Ennek több oka is van:

1. A The Blackening a tavalyi év egyik legkirályabb thrash metal lemeze volt. A nyolc nóta kevésnek tűnhet, de ez megtévesztő, ugyanis ebből csak egy nóta van, ami 5 perc alatti, sőt, van két 9-és két 10 perces is. Ettől ugye még nyugodtan unalomba fordulhatna az egész, viszont mégse, mert hihetetlenül össze vannak rakva a nóták. Az oldszkúl reszelések és a modern, mélyrehangolós-groove-os döngetések nagyon dinamikusan váltogatják egymást, néhol (pl. a nyitó Clenching The Fists Of Dissent-ben) némi akusztikus intro/outro is van. Szóval az 1999-es The Burning Red rap-metálja már hálistennek végleg a múlté. Hál'istennek. A jelen post címét adó Aesthetics Of Hate egyfajta Dimebag-tribute a szövegében, zeneileg pedig egy nagyon technikás darab. A Now I Lay Thee Down talán a legslágeresebb szám az albumon, a Halo szintén remekül össze van rakva (és a lemezverzió a maga 9 percével sokkal jobb, mint az 5 percre megvágott "edit" verzió), a Farewell To Arms meg pont úgy zárja a lemezt, ahogy a Clenching... nyitja.

2. Irdatlan mennyiségű és minőségű bónuszcuccot kapunk az arcunkba! Az egyes cédén 9-10. trackként két friss feldolgozás szerepel (Metallica - Battery és Iron Maiden - Hallowed Be Thy Name), mindkettő ügyesen van "gépfejesítve", talán a Maiden nótában nem sikerül hozni Dickinson szintjét, de hát olyan torok csak egy van a világon... A kettes cédén a régebbi lemezek b-oldalas felvételei (Bad Brains-, Nirvana- és egyéb feldolgozások), ill. főleg rajongók számára érdekes cuccok vannak (extended verzió, demók, koncertfelvétel...) A DVD pedig a hab a tortán, van rajta 11 koncertvideó (2004-2008 között készültek), három klip meg egy csomó "making of" kisfilm. Szóval torrenteket izzítani, metál arcok! :-)

"Now I Lay Thee Down" videó:

Mi, a tömegek - Mudvayne: The New Game (2008)

Kissé félve veselkedtem neki jelen írásunk tárgyának hallgatásának. A Mudvayne mindig is az egyik kedvenc csapatom volt az 5-6 évvel ezelőtti "nu-metal" vonulatból (az idézőjel azért van, mert jobb híján oda szokták besorolni őket, pedig ők azért zeneileg túlmutatnak ezen), viszont a 2005-ös Lost And Found album csalódás volt számomra. 2-3 kiemelkedő dalon kívül az album egésze felejthető volt - régebben ez az arány fordítva volt. Aztán tavaly kijött a ritkasággyűjtemény/válogatás By The People, For The People, és az azon hallható Dull Boy c. új szám telibe talált, hogy azóta nagy reményekkel vártam az albumot. És hogy beigazolódott - e mindez a The New Game-el? A válasz: Maradéktalanul.

Az említett Dull Boy itt is helyet kapott (a 8-as trackben), és tulajdonképpen jól összefoglalja az egész lemezt:

-A korábbiakhoz képest egyszerűbb szerkezetű, de piszok fogós dalok, az eddiginél több Rock'n'roll-hatással;
-Goromba, de mégis dallamos, fogós témákat hozó ének
-Pengeéles gitárok, lüktető, technikás dob/basszus játék;

Nálam ez így telitalálat, na. Persze, itt is vannak jobb és kevésbé jó dalok, de az általános színvonal jóval magasabb, azaz a gyengébb dalok is simán megállják a helyüket, meg hát ha 11-ből 8 nóta kurva jó, akkor hol a probléma? Ráadásul az album felépítése is ügyes: Két "slágeresebb" téma (Fish Out Of Water, Do What You Do) után egy nehezebben emészthető,goromba és/vagy inkább a hangszeres játékra építő téma (A New Game), kb. ez a séma ismétlődik. A Scarlet Letters egy (önmagukhoz képest) kicsit emészthetőbb dolog, a Dull Boy itt is gigasláger, a lemezzáró We The People meg annyira jó csattanója az egész albumnak, hogy az ember önkéntelenül nyomatja is ismétlőre.

Szóval nálam ez az év végi meglepetés-befutólemez, csak ajánlani tudom!

Dull Boy videó (egyik a sokból):



Do What You Do videó:

Várod, hogy megmagyarázza - Heaven Street Seven: Jazz (2008)

2008 - mint már volt róla szó - baromi erős év volt zenei szempontból, az extrém metaltól a laza pop/punkig minden műfajban jöttek ki méregerős anyagok. Magyaroszágon is sok jó lemez jelent meg (és fog még megjelenni...), többek közt a hazai indie/alter/britpop (melyik is?) keresztapái, a HS7 is új lemezzel jelentkezett, Jazz címmel. (ami ezen a héten ingyen és bérmentve letölthető innen)

Hát, ha van megtévesztő lemezcím, akkor ez az, mert jazz nem sok van a lemezen (kivéve azt a csodaszép Gretsch gitárt, amit a felvételekhez használtak:-) ), inkább klasszikus HS7 lemez lett ez is, főleg a legutóbbi, 2006-os Tudom, hogy szeretsz titokban gitározós vonalát viszi tovább. Valamint azt a hagyományt is tartják, hogy -mint minden rendes poplemez- ez is kettéoszlik kiemelkedően jó, és többé-kevésbé töltelékszámokra (amelyek nem feltétlenül rosszak!!). Előbbiek közé tartozik a nyitókettes, a rockos Jazz és a popos, jópofa szövegű Szia (A dalok egyébként legtöbbször az énekes/gitáros Szűcs Krisztián szövegein és énekén állnak vagy buknak, ami jobb pillanataiban zseniális, a rosszakban meg hajmeresztően kretén), illetve a negyedik Magyar Világsztár, amiben az ironikus "kvázi-népzenés" dallamaival meg a szöget fejé találó (leírta már valaha valaki ezt a kifejezést így?...) szöveg ("Sajnos eladtad a partizánt is a kurtizánnal, kettő az egyben") nagyon el van találva, ha van isten a földön, ez is akkora sláger lesz, mint anno a Dél-Amerika! A Hullik a zápor nem is lenne rossz, csak nekem kissé túlságosan is emlékeztet az Ez a szerelem c. dalra két lemezzel ezelőttről... A Zombik fényes nappal a szörnyű cím ellenére egy nagyon okosan megírt dal, a Ne menj vissza meg tök fülbemászóan akusztikusgitározós, szóval a lemez közepe sem ül le. A Paradicsom nekem már egy kicsit túl fárasztóan elvontkodó, a Fél lábbal a zsírban meg iszonyú komolytalan, viszont a magyarul nem tudó haverjaimnak biztos ezt a nótát mutatnám meg először, annyi apró kis hülyeség, zenei poén van benne, hogy hajjaj! A záró Távolság - Egoista dalkettős meg klasszikus HS7 számok, kellemesen vezetik le a lemezt, de igazából semmi extra. Mondjuk hosszabb utazásnál mindenki vigye magával, tök jó lesz ezt hallgatni, miközben bámuljátok a tájat. :)

Mindent összefoglalva, nagyon fasza, pörgős lemez lett, csak nem szabad véresen komolyan venni. Letölteni mindenképp érdemes, személy szerint pedig én már meg is rendeltem, hogy teljes legyen a hs7-sor a polcon :)

DIY or DIE! - Fegyelmező Részleg: Punk Underground (2008)

Hosszú csúszás után megjelent az idén a hazai streetpunk színtér egyik vezető csapatának, a Fegyelmező Részlegnek a 3. albuma. A hosszú csúszást értem arra, hogy tavaly decemberben már volt lemezbemutató koncert is, de az album csak idén nyáron jött ki:-) De megérte várni!

A csapat a többi lemezhez hasonlóan ezt a lemezt is ingyen letölthetővé tette a honlapjáról. A minimális pénzből felvett cucc a házi körülményekhez képest nagyon jól szól, az a kis kosz a soundban meg kell is a műfajhoz. 9 szám található rajta kb. fél órában. A lemez a címadó Punk Undergrounddal indul, ami egyfajta hitvallás/ars poetica a zenekarról (D.I.Y., A.C.A.B., you'll never walk alone), és mellesleg az album egyik legjobb refrénje itt hallható. A 2007-ben demó formában már publikált számokat (Elvitt az élet, Tudom kik ők, Dinamit Terrorista) egy kicsit átírták (legtöbbször csak a tempó más, de pl. a Dinamit Terrorista majdnem duplájára "hízott", kapott plusz versszakot meg egy clean gitáros részt), de így is ütnek, mint a barom! A Szerelmem, a Hooligan és a Mit vársz tőlem is fasza streetpunk nóták a "klasszikus" témákat körüljárva (csajok, pia, verekedés stb.). Egyetlene negatívumként azt tudnám megemlíteni, hogy időnként baromi esetlenek az énektémák, némelyik mintha nagyon "rá lenne erőltetve" a zenére (zavaró, magyartalan hangsúlyozás, stb.). Végezetül megemlíteném a kedvenc dalomat az albumról, ez pedig a második Latin-Amerika Szamba, ami az előző lemezek vonalába is jól kapcsolódik (Argentína, Törd a kerítést), iszonyú fogós, a szöveg is rendben van, némi áthallások vannak a magyar helyzetre is ("Felnőtt az utca kölke, most már félhetsz tőle"), illetve a nyitó/záró akusztikus téma nagyon jó!

Ja, megemlíteném még a számok közt hallható jópofa intro/outro-kat! Én legalábbis jót mosolyogtam rajtuk. Külön pluszpont a Ruby Soho-részletért:) Csak így tovább, srácok!

Vámpírok, gitárok, ilyesmik - Cradle Of Filth: Godspeed On The Devil's Thunder (2008)

Itt van hát a COF új albuma, egy konceptlemez Gilles de Rais-ről. (ha valaki -hozzám hasonlóan- nem tudná kapásból, ki ő: wikipedia).

Kevés zenekar van, aminek az új albumát annyival el lehet intézni, hogy "Itt az új (xy) album, akinek kell, vegye, vigye". Hogy ez jó vagy rossz, azt ki-ki ítélje meg maga, viszont az tény, hogy a fent említett bandatípusba mindenki kedvenc vámpírmetál-brigádja vastagon beletartozik.

Ez ugye egyrészt azt jelenti, hogy a csapatnak megvannak azok a védjegyszerű dolgai, ilyenek pl., hogy a többi hasonszőrű goth/black zenekartól (és nem, abba most nem vagyok hajlandó belemenni, hogy ez mennyire trú blekk, mennyire nem, most az egyszerűség kedvéért fogjuk rá, hogy az) megszokottól teljesen eltér Dani Flith visítós éneke, és hogy a billentyűtémáknak, női vokálnak stb. köszönhetően roppant dallamos, sőt -horribile dictu- slágeres a zene. Pl. a nyitó Shat Out Of Hell a kegyetlen tempó ellenére is fogós tud maradni, ill. a következő a The Death Of Love is egy nagyon jó nóta. (Meg a klipes Honey and Sulphur is, hiába, a klipnótákat mindig nagyon ügyesen választották ki)

...És akkor most jöjjenek a negatívumok. Mert hogy abból sok van. Egy, a zenekar az utóbbi öt évben leginkább csak visszafelé fejlődött. Egyszerűen tök ugyanolyanok a számok, mint az elmúlt albumokon, csak nem olyan jók. Ráadásul 7-9 perc (ill. összesen 71 perc) egyszerűen fárasztó ezekből, ha nem lennének a narrációk/átkötők, teljesen összefolyna az egész. A másik, hogy a banda a Nymphetamine album óta egyre kevésbé veszi komolyan magát. félreértés ne essék, némi humor, (ill. afféle szerzői kikacsintás a hallgatóság felé) mindenképp kell hozzá, hogy ez a zene ne váljon nevetségessé, de... szóval, nem feltétlenül jó, hogy az előző lemezek fárasztó szóviccei (Nymphetamine, Thornography, stb., hogy a szövegekbe ne is menjünk bele) után most iszonyú dagályosba váltottak ("Midnight Shadows Crawl To Darken Counsel With Life", na ne mondd). És mielőtt valaki félreért, nyilván nem a számcímek bökik a csőröm, hanem az, hogy zene is pont ilyen. Kár, mert az album koncepciója illett volna a zenekarhoz, ha mondjuk olyan szinten csinálják meg, mint anno a Cruelty And The Beast albumon (és nem, ez most nem a szokásos "az első demók még jók voltak"-féle elitizmus), akkor orrvérzésig hallgatnám.

Egy szó, mint száz, a legfőbb gond ezzel az albummal ugyanaz, mint az utóbbi kettővel, nevezetesen, hogy a banda már érezhetően nem akar (nem tud?) megújulni, fejlődni, ráadásul időnként nehéz eldönteni, hogy a humorizálással önmagukat, vagy a rajongótábort akarják kigúnyolni. Az utóbbi 5 évben a COF egyetlen célja az volt, hogy létrehozzon valamit, ami pont olyan, mint a COF. Ami nem feltétlenül lenne baj, ha ugyanolyan jól csinálnák, mint amikor még nem önmagukat ismételgették.

A banda szerelmesei persze azonnal töltsék le valahonnan, mert azért nem rossz album ez (annak, aki szereti). A többiek viszont inkább a 2004 előtti munkásságukkal ismerkedjenek.

"Honey and Sulphur" @ youtube:


(említésre méltó apróság még, hogy a narrátor szerepében ismét Doug Bradley brillírozik, őt horrorrajongók Pinheadként ismerhetik - ugyebár Hellraiser és millió folytatása)

Szerelmes levél egy városhoz - Less Than Jake: GNV FLA

Kissé eltöprengtem rajta, mi legyen az első "rendes post" tartalma. Végül úgy döntöttem, hogy az első bejegyzés egy lemezkritikát fog tartalmazni. Egyrészt, mert ezt többé-kevésbé biztos terepnek érzem, másrészt, mert 2008-ban elképesztő mennyiségű király zene jött ki. Ahhoz természetesen tartani akarom magam, hogy lehetőleg friss cuccokról legyen szó, most viszont kivételt teszek, mert bár a Less Than Jake zenekar [GNV FLA] nevezetű albuma már nyár elején kijött, de nálam olyan szinten év albuma lett, hogy.

Ha valakinek egy mondatban kéne bemutatnom a LTJ-t, talán azt mondanám, hogy ilyen lenne, ha a Green Day átváltana ska zenére. Baromi fogós ska/punk rock számok vannak a lemezen, zseniálisan keverve a harapós és a ska-s gitárokat, valamint az ötletes fúvóstémákat. A kissé fura lemezcím arra utal, hogy az album fő témája a szülővárosuk (Gainesville, Florida), az elő három dal pl. egyértelműen erről szól (a laza ska/reggae City of Gainesville, a punkos State Of Florida és a kettőt keverő Does The Lion City Still Roar?), bár a többiben is megjelenik ez a motívum. A 14 szám között persze óhatatlanul is vannak tölteléknóták, amelyek közt van jól (Abandon Ship) és kevésbé jól sikerült (Handshake Meets Pokerface) is, viszont minek is hallgatná az ember ezeket, ha egyszer vannak rajta olyanok is, mint a ház falát kirúgó partihimnusz This One Is Going To Leave A Bruise, a nagyon jó szöveggel "felszerelt" Devil In My DNA, vagy az év slágere, a személyes kedvenc Conviction Notice? Száz szónak is egy az alja: ez egy igazi túlélős album, ami bármikor képes felpörgetni az embert, mindenki vadássza le, aki csak egy kicsit is szereti az ilyen jellegű zenéket!

Ízelítő:
Less Than Jake: Conviction Notice