Vámpírok, gitárok, ilyesmik - Cradle Of Filth: Godspeed On The Devil's Thunder (2008)

Itt van hát a COF új albuma, egy konceptlemez Gilles de Rais-ről. (ha valaki -hozzám hasonlóan- nem tudná kapásból, ki ő: wikipedia).

Kevés zenekar van, aminek az új albumát annyival el lehet intézni, hogy "Itt az új (xy) album, akinek kell, vegye, vigye". Hogy ez jó vagy rossz, azt ki-ki ítélje meg maga, viszont az tény, hogy a fent említett bandatípusba mindenki kedvenc vámpírmetál-brigádja vastagon beletartozik.

Ez ugye egyrészt azt jelenti, hogy a csapatnak megvannak azok a védjegyszerű dolgai, ilyenek pl., hogy a többi hasonszőrű goth/black zenekartól (és nem, abba most nem vagyok hajlandó belemenni, hogy ez mennyire trú blekk, mennyire nem, most az egyszerűség kedvéért fogjuk rá, hogy az) megszokottól teljesen eltér Dani Flith visítós éneke, és hogy a billentyűtémáknak, női vokálnak stb. köszönhetően roppant dallamos, sőt -horribile dictu- slágeres a zene. Pl. a nyitó Shat Out Of Hell a kegyetlen tempó ellenére is fogós tud maradni, ill. a következő a The Death Of Love is egy nagyon jó nóta. (Meg a klipes Honey and Sulphur is, hiába, a klipnótákat mindig nagyon ügyesen választották ki)

...És akkor most jöjjenek a negatívumok. Mert hogy abból sok van. Egy, a zenekar az utóbbi öt évben leginkább csak visszafelé fejlődött. Egyszerűen tök ugyanolyanok a számok, mint az elmúlt albumokon, csak nem olyan jók. Ráadásul 7-9 perc (ill. összesen 71 perc) egyszerűen fárasztó ezekből, ha nem lennének a narrációk/átkötők, teljesen összefolyna az egész. A másik, hogy a banda a Nymphetamine album óta egyre kevésbé veszi komolyan magát. félreértés ne essék, némi humor, (ill. afféle szerzői kikacsintás a hallgatóság felé) mindenképp kell hozzá, hogy ez a zene ne váljon nevetségessé, de... szóval, nem feltétlenül jó, hogy az előző lemezek fárasztó szóviccei (Nymphetamine, Thornography, stb., hogy a szövegekbe ne is menjünk bele) után most iszonyú dagályosba váltottak ("Midnight Shadows Crawl To Darken Counsel With Life", na ne mondd). És mielőtt valaki félreért, nyilván nem a számcímek bökik a csőröm, hanem az, hogy zene is pont ilyen. Kár, mert az album koncepciója illett volna a zenekarhoz, ha mondjuk olyan szinten csinálják meg, mint anno a Cruelty And The Beast albumon (és nem, ez most nem a szokásos "az első demók még jók voltak"-féle elitizmus), akkor orrvérzésig hallgatnám.

Egy szó, mint száz, a legfőbb gond ezzel az albummal ugyanaz, mint az utóbbi kettővel, nevezetesen, hogy a banda már érezhetően nem akar (nem tud?) megújulni, fejlődni, ráadásul időnként nehéz eldönteni, hogy a humorizálással önmagukat, vagy a rajongótábort akarják kigúnyolni. Az utóbbi 5 évben a COF egyetlen célja az volt, hogy létrehozzon valamit, ami pont olyan, mint a COF. Ami nem feltétlenül lenne baj, ha ugyanolyan jól csinálnák, mint amikor még nem önmagukat ismételgették.

A banda szerelmesei persze azonnal töltsék le valahonnan, mert azért nem rossz album ez (annak, aki szereti). A többiek viszont inkább a 2004 előtti munkásságukkal ismerkedjenek.

"Honey and Sulphur" @ youtube:


(említésre méltó apróság még, hogy a narrátor szerepében ismét Doug Bradley brillírozik, őt horrorrajongók Pinheadként ismerhetik - ugyebár Hellraiser és millió folytatása)